A politikai thrillerekben a kelleténél gyakrabban fordul elő, hogy olyan irreális összeesküvésekkel találkozunk, amelyek már-már a science fiction határát súrolják. Ez a mozi is eléggé elveti a sulykot: USA-ban egy kétséges körülmények között működő magánhadsereg terjeszti ki csápjait. Viszont akinek akár felszínes viszonya is van az amerikai sajtóval, az pontosan tudja, hogy ez a film az összeesküvését a valóságból merítette.

Számtalanszor próbáltak már nevetséges módszerekkel megtéríteni. Az egyik eszköz a giccses klisék halmozása, hátha elérzékenyül az alany. Nos, ezúttal sem kapkodtam zsebkendőkért: engem sajnos nem lehet üres közhelyekkel meghatni.

Persze tudjuk, hogy a kémnők nagyon szexik, akkor meg pláne, ha náciegyenruhába kell bújniuk. Ez azonban mégsem az a film, ahol a Hellboyból vagy a Sky kapitányból ismert dieselpunk retró-scifi divatnáciai közé femme fatale-oknak kell beépülnie.

Ez most kivételesen egy olyan film, ami nem bűzlik a tesztoszterontól.

Nekem már az is sok, ha egy film csúcspontján indul légből kapott indokok miatt öngyilkos küldetésbe a hős, miközben egy nő vészterhes körülmények között megszüli gyermekét. Amikor ide jut el egy film, akkor már nem tudok mást tenni, mint a székben hátradőlve röhögni, mert ezt senkinek nem veszem be, hacsak nem voltak azon minden igyekezetükkel az alkotók, hogy ezt a drámai csúcspontot a film megelőző másfél órájában hitelessé tegyék.

De az már mindenen túlmegy, ha mindez a film első öt percében történik.

Ez egy poénra vett dokumentumfilm. Mérhetetlenül unalmas, humortalan és dühítően tudatlan, de ez még nem változtat ezen. A film elején azt gondoltam, hogy majd jól lehúzom azzal, hogy a széles tömegeket a geek szubkultúra számára érthető paródiával próbál elérni.

Magára a filmre kár is pixeleket pazarolni: a poénokon – hála az íróknak és jó színészeknek – én speciel jókat hahotáztam, de az úgynevezett "sztori", különös tekintettel a "végkifejletnek" nevezett valami, röhejesen gagyi. De ez a film nem is attól igazán élvezetes, hogy miről szól. Ez a film attól élvezetes, hogy igazi vírust indíthatna el a filmrajongók körében.

A Zóna című film teljesíti mindazt, amit a Deltának nem sikerült. Az intoleranciát és az intolerancia szülte erőszakot játja körbe: talán nem is létezik olyan aspektusa a témának, amit ne villantana fel a forgatókönyv.

Meg ne halljam valakitől, hogy az ufótéma nem volt jó ötlet, mert menten szívrohamot kapok! Még ha nem is vesszük figyelembe, hogy bármilyen ötletet, sőt, sztorit meg lehet jól csinálni, akkor is remekül illeszkedik
ahhoz, hogy a húsz évvel idősebb Harrison Forddal együtt Indiana Jones is öregedett. Szóval már most szögezzük le, hogy nem ettől uncsi a film! (Mert az: még ásítottam is, ami bizonyító erejű.)

Nem vagyok különösebben dühös erre a filmre, pedig joggal lehetnék. Ugyanis egy nagyon szemét dolgot csinál: saját témáit bagatellizálja. Bagatellizálja a fegyvergyártók és a háborúk kapcsolatát, bagatellizálja a közel-keleti háborút és áldozatait, sőt, bagatellizálja az alkoholizmust is. Hogy szó se volt a filmben alkoholizmusról? Hát, épp ez az!