A Zóna című film teljesíti mindazt, amit a Deltának nem sikerült. Az intoleranciát és az intolerancia szülte erőszakot játja körbe: talán nem is létezik olyan aspektusa a témának, amit ne villantana fel a forgatókönyv.

A sztori egy realisztikus utópiában játszódik. Olyannyira reálisban, hogy nem tudtam eldönteni, létezik-e már ilyen vagy még nem. A gazdagok magas fallal elkerített lakóparkban élnek, ahová még a zsaruk se léphetnek meg, amíg nem történik erőszakos bűncselekmény. Persze történik, és a kintről jött, csóró, mezítlábas gyanúsítottat az összes gazdag geci úgy cserkészi, mintha csak hobbivadászaton lenne.

Ez az alapállás pedig bőven elég ahhoz, hogy a miénkére olyan kísértetiesen emlékeztető felzárkozó ország (Mexikó), korrupcióval és megélhetési bűnözéssel teli társadalmában látható problémák felerősödve jelenjenek meg. Itt senki sem tiszta és ártatlan:

- a főhős legszívesebben összerúgdossa a kintről jött betörő gyereket,

- a gazdag felnőttek legszimpatikusabbja életeket áldozna fel azért, hogy a lakópark megőrizhesse jogi függetlenségét,

- a hős rendőr pedig, aki szeretné felgöngyölíteni az ügyet, a mai napig képtelen megállni, hogy vissza ne éljen fizikai erőfölényével.

Mindezt teszi úgy a film, hogy nincs benne egyetlen felesleges vagy rosszul elhelyezett snitt sem. Ahol lassú, ott nem öncélúan lassú, ahol sokkoló, ott nem pusztán a nézőkkel való játszadozás öröméért sokkol. A film elgondolkodtat, de az európai művészfilmek többségével ellentétben itt nem maga a film a rejtély, hanem a mi társadalmunk.

Ennek megfelelően meglepő módon nézhető az alkotás. Nemcsak művészkedéssel nem altatja el az "átlagnéző" figyelmét, hanem undorító explicitással sem taszít. Az események a borzasztóak, nem a felszakadó sebek és a kifröccsenő vér látványa.

Ritkán látni olyan filmet, ami ennyire jól rezonál a modern időnk problémáira, olyat meg végképp, ami ugyanolyan emészthető, mint a hollywoodi butaságok. Olyan étek ez, ami egyszerre egészséges és fogyasztható.