Számtalanszor próbáltak már nevetséges módszerekkel megtéríteni. Az egyik eszköz a giccses klisék halmozása, hátha elérzékenyül az alany. Nos, ezúttal sem kapkodtam zsebkendőkért: engem sajnos nem lehet üres közhelyekkel meghatni.

A bajok már a film elején kezdődnek. A történet vagy féltucat idősíkban játszódik, és ebből hármat már a legelején bemutatnak. Nem tudom, ki hogy van vele, én általában alig várom, hogy beinduljanak a cselekmény a filmben, így viszont rögtön három expozíció követi egymást. Ezt persze türelmesen végigülöm, és próbálom élvezni a képeket. Mert a képekkel nem volt baj. Élvezhetően fényképezték a filmet, de olyan kevés tartalom van a képek között, mintha csak egy útialbumot nézegetnék.

Aztán végre megállapodunk abban az érában, amikor a film nagyja játszódik, mire a főhősünk a térben kezd el utazni. Először megismerjük az otthonát, aztán egyetemre megy, ahol megismerjük az egyetemet, aztán meglátogatja egy barátját, akinek megismerjük a kastélyát. Hipp-hopp, észre se vettük, máris a film közepénél tartunk, de még mindig nem történt semmi, csak szebbnél szebb helyeket igyekeztek nekünk élvezhetően bemutatni.

Persze akkor se járunk túl jól, amikor történik valami. Egetverő közhelyek, amik nem akarnak sehogy se összefüggő történetté összekapcsolódni. Aki szemfüles, az persze láthatja valahol, az egész máz alatt meghúzódva az eredeti regény összefüggéseinek árnyait, de ez olyan, mintha egy fantasztikus festményt egy látássérült elefánt másolna le – na, nem az ormányával, hanem a lábával.

Az egészre a vallásos téma teszi fel a koronát, ami – felteheszem, hála a regény sztorijához való hűségnek – szerencsére legalább kétféleképpen értelmezhető. Ez a tényező megóvja a filmet a kegyelemdöféstől, így aztán csak vergődik, mint egy döglődő állat.