Nekem már az is sok, ha egy film csúcspontján indul légből kapott indokok miatt öngyilkos küldetésbe a hős, miközben egy nő vészterhes körülmények között megszüli gyermekét. Amikor ide jut el egy film, akkor már nem tudok mást tenni, mint a székben hátradőlve röhögni, mert ezt senkinek nem veszem be, hacsak nem voltak azon minden igyekezetükkel az alkotók, hogy ezt a drámai csúcspontot a film megelőző másfél órájában hitelessé tegyék.

De az már mindenen túlmegy, ha mindez a film első öt percében történik.

Persze semmi bajom a pusztán szórakoztató filmekkel (azon kívül, hogy utálom őket), de sokan nyilván immunisak az ilyen problémákra, és inkább azt élvezik, hogy mennyire király rémálomtrip áll össze a film bevezető jeleneteiből. Vagy féltucat jelenet önmagában is lidércnyomást okozott volna nekem, ha tízenöt évvel fiatalabb fejjel nézem meg kedvenc sorozatom legújabb filmjét.

De hálásak is lehetünk. A Star Trek életében első alkalommal menő. Pedig a hatvanas években indult el a sorozat, abban az évtizedben, amikor feltalálták azt a fogalmat, hogy menő. A legelső Pike kapitányos epizódtól a legutóbbi Nemesis filmig a Star Trek képes volt tétlenül nézni, ahogy elsuhan a feje fölött az idő, nagypapás maradni, és széttrancsírozni minden lazának számító közhelyet.

De nem is ezért szerettük. Én azért szerettem a Kirk-Spock-McCoy nevével fémjelzett régi sorozatot, mert mindig próbált szólni valamiről. Ma nagyon irreálisnak és bugyutának tűnnek ezek a történetek, de az írásukkor nem is ez volt a szempont, hanem az hogy legalább tanmeseként szolgálhassanak mondjuk a nácizmus, a rasszismus vagy szimplán csak a háború ellen, még, ha nem is sikerült mindig mélyfilozófiai kérdéseket boncolgatni.

Mindez hiányzik az új Star Trek filmből. Nem értem, minek visszanyúlni az eredeti karakterekhez, ha a történetvezetés tele van az akciójelenetek összekötésére szolgáló véletlenszerű eseményekkel, ha a coolság kedvéért importált realizmusra az írók kényelméért fittyet hánynak, ha a nagy leleplezés nem tár fel semmi megdöbbentőt, ha a szereplők eredettörténetének a bemutatásának semmilyen szerepe nincsen. Így pedig hiába a sok-sok jól megkoreografált akciójelenet, a film érdektelenségbe fullad - csak közhelyek egymásutánisága, amik mögött nem áll semmilyen tartalom.

De Abramsék nem ingyen vállalták a munkát, olyan jelentős eseményeket helyeztek el a sztoriban, amivel nemcsak semmissé tettek minden korábbit, ami Star Trek, de ezt a filmet sem lehet a későbbiekben figyelmen kívül hagyni. Egyszóval nemcsak arról van szó, hogy az egész egy látványosan üres lufi, de még jól bele is barmoltak a közepébe.

Mindennek a tetejébe pedig ott van a fantáziátlan, dallammentes zene. Az egy külön cikket megérdemelne, mennyire hihetetlen, hogy a régi Star Trek filmek monumentalitását egy olyan zenével próbálják felidézni, amit úgy is megkaphatunk, ha az utcán megkérdeznénk az első szembejövő embert, hogy mímeljen monumentális zenét. Ahányszor felidézik a régi Star Trek dallamokat, azok minduntalan porba alázzák az újonnan szerzettet, ami egyszerűen szégyen. Mindez csak azért, hogy akit nem érdekel a mondanivaló és a tanulság, az is lássa, mekkora primitívséggel van dolga.

Persze, ha valaki annyira rá van izgulva a témára, hogy szeretne borostás Spockot vagy bugyira vetkőzött Uhurát látni, akkor tessék csak!